..avagy megkésett
A nem is olyan rég magunk mögött hagyott idei Tour de France történetének egyik fontos cselekményszála volt Alejandro Valverde esete, amikor azon a nevezetes, mezőnyt szétcincáló oldalszeles szakaszon egy technikai baki miatt (eltörölt a biciklijének egyik kereke, és nem volt a közelben a csapatkocsi) összetettben jó tízperces hátrányt szedett össze. Aki figyelemmel kísérte a verseny alatt néha-néha megjelenő előzeteseimet valamint az élő közvetítéseimet, az láthatta, hogy állandóan visszatértem erre a mozzanatra, hiszen ha ez a balszerencsés eset nem lett volna… na de a sportban nincsen ha (még akkor sem, ha már az első hegyi szakaszon látszódott, hogy a Movistar jól felkészült a Tourra, mindezt végül Nairo Quintana összetettbeli második helye is bizonyította).
Mindez elsősorban azért érdekes, mert ahányszor csak leírtam Valverde nevét azalatt a három hét alatt, mindig eszembe jutott egy régi eset, még abból az időből, amikor aktív hozzászólónak számítottam néhány kerékpáros fórumon. 2008 kora tavasz volt, épp hogy beindult a szezon. Egy másik fórumozóval (történetesen egy másik lánnyal) az akkori Tour de France esélyeseiről beszélgettünk. Ő Damiano Cunegót tartotta esélyesnek, én pedig úgy véltem, hogy Alejando Valverde abban évben fogja a koronát feltenni addigi karrierjére egy Tour de France győzelemmel. (S végül nem is tévedtem sokat, csak Carlos Sastre volt nála jobb abban az évben.)
Egyszer csak megjelent egy harmadik fórumozó – egy idősebb nő -, s csatlakozni kívánt a vitánkhoz, ám ahogy az a nők jelentős részével meg szokott esni, az egyszerű vitát veszekedésként értelmezte, és mindenáron ki akart békíteni minket a mindkettőnk számára elfogadható kompromisszumot keresve, ami az ő esetében így nézett ki: egyezzünk meg abban, hogy Cunego is helyes és Valverde is helyes, jó?
Facepalm – mondanánk ma. Avagy a hölgy ezt jócskán benézte. Senki nem beszélt a versenyzők külsejéről, én aztán meg végképp nem, csupán a teljesítményükről. Ráadásul még azt sem lehetett rám mondani, hogy akkoriban kifejezetten szimpatizáltam volna a spanyollal, egyszerűen csak az ő győzelmét tartottam abban az évben a leginkább valószínűbbnek mindabból az információból leszűrve, ami eljutott hozzám, mint a sportágat szerető emberhez.
Szóval a lényeg, hogy évek óta nem tudok mit kezdeni azzal az egyébként valóban létező női attitűddel, hogy a férfiak tetteit azok „helyessége” függvényében ítélik meg. S legfőképp nem tudok mit kezdeni azzal, hogy sokan úgy gondolják, biztos én is ilyen módon alkotok véleményt a sportolók teljesítményéről. De hát én irodalomkritikus vagyok, vagy a nem szívesen használt kifejezéssel élve „professzionális olvasó”, furcsa is lenne, ha e tevékenységem során aszerint ítélném meg az írók, költők, irodalomtörténészek könyveit, hogy szerzőik közül melyiknek cukibb a pofikája. Miért viselkednék másként, ha sportolókról, az ő tetteikről van szó, főleg úgy, hogy ezzel kapcsolatban, ahogy látható, tapasztalható, egy (hír)blogot is szerkesztek.
A Tour alatt sokat cseteltem a versenyről egy nagyon jó haverommal. Őt nem különösebben érdekli amúgy az országúti kerékpározás, azok közé tartozik, akik azonnal a doppingra asszociálnak, avagy az ő szóhasználatával élve arra, hogy bringások mind „drogosok”. Mégis egy ilyen kívülállónak próbáltam elmagyarázni – úgy érzem, sajnos kevés sikerrel - mi is az, ami újra és újra megfog ebben a sportágban. Most megpróbálom megfogalmazni még egyszer.
Egyrészt persze a múltbeli történetek. Az a már-már „szent borzadály”, amivel például a Párizs-Roubaix és főleg annak beceneve, Észak Pokla, az ehhez fűződő történet (sőt történetek egymásból kibomló csokra) megérint. (Ugyanakkor persze ugyanúgy képtelen vagyok megfejteni a sportág hőskori történetei iránti vonzalmamat, ahogy azt sem tudom megérteni magamban, miért vonzanak annyira az általában véve a múltról szóló különféle történetek, elsősorban a fikciók, hogy fő kutatási területem és doktori disszertációm témája is ez.)
Azt persze értem, hogy ennek a sportágnak a történetszerűségére már a hőskorban is felfigyeltek, hisz amikor a nyugat-európai laptulajdonosok saját újságaikat kerékpárversenyekkel igyekeztek reklámozni (igen, akkor még fordított volt az irány), akkor bátran alapozhattak arra, hogy egy többszakaszos verseny mint valamiféle folytatásos regény, vagy daily soap funkcionálhatott az olvasó számára, ahogy napról napra követhette a szereplők (avagy a versenyzők) sorsának alakulását.
Ahogy manapság is figyelemmel kísérhetjük ezeket az érdekesnél érdekesebb történeteket. Úgy érzem, az általam kedvelt és követett sportágak közül ez az, amelyik a leginkább történetközpontú, ráadásul sok-sok kis egymás mellett párhuzamosan futó sztoriból áll össze egy nagyívű, egybefüggő történetté például egy olyan háromhetes verseny is, mint a Tour de France. Megvannak a karaktereink (a versenyzők), megvan a történet kerete (a verseny kiírása, útirazja, a csapatok összeállítása), és csak figyelni kell, hogyan szövi, alakítja, kanyarítja, csavarja meg "az élet maga" a cselekményt.
Számomra idén az egyik legemlékezetesebb sztori a sokat emlegetett Valverde-történet volt, ahogyan az oldalszeles szakaszon nem tudott lépést tartani a többi esélyessel. De persze ahány „olvasó”, annyi értelmezés, másnak más motívum maradhatott leginkább emlékezetes az idei versenyről.
S ha belegondolunk, ha visszatekintünk, mi volt érdekes tavaly tavalyelőtt, vagy tíz éve, akkor is történetek mesélünk, már ahogyan csak belekezdünk, hogy például amikor Thomas Voecklernek 2004-ben sikerült tetemes előnnyel megszöknie, és mindenki a kis franciának drukkolt, hogy minél tovább maradjon sárgában. Amikor Bernard Hinault és Greg Lemond kezet fogtak Alpe d’Huezre felérve, amikor Wim Van Est életében először versenyezve hegyen (még hegyi edzőtáborban sem járt előtte soha) belezuhant egy szakadékba, és miként próbálták a mentősök kimenteni. Amikor Josepa Beloki bukott és Lance Armstrong átvágva a szerpentinen kikerülte. Amikor Fabian Cancellarának leszakadt a kerékpárjának a lánca, amit a nyakába akasztott, bringáját vállára vette és lazán lesétált az emelkedőről… amikor… szóval folyton sztorizunk, sztorizgatunk, és ehhez ez a sportág kismillió kis (vagy nem is olyan kis) történettel szolgál.
A sztori a lényeg, nem a cukipofi. Számomra legalábbis.
Mindez elsősorban azért érdekes, mert ahányszor csak leírtam Valverde nevét azalatt a három hét alatt, mindig eszembe jutott egy régi eset, még abból az időből, amikor aktív hozzászólónak számítottam néhány kerékpáros fórumon. 2008 kora tavasz volt, épp hogy beindult a szezon. Egy másik fórumozóval (történetesen egy másik lánnyal) az akkori Tour de France esélyeseiről beszélgettünk. Ő Damiano Cunegót tartotta esélyesnek, én pedig úgy véltem, hogy Alejando Valverde abban évben fogja a koronát feltenni addigi karrierjére egy Tour de France győzelemmel. (S végül nem is tévedtem sokat, csak Carlos Sastre volt nála jobb abban az évben.)
Egyszer csak megjelent egy harmadik fórumozó – egy idősebb nő -, s csatlakozni kívánt a vitánkhoz, ám ahogy az a nők jelentős részével meg szokott esni, az egyszerű vitát veszekedésként értelmezte, és mindenáron ki akart békíteni minket a mindkettőnk számára elfogadható kompromisszumot keresve, ami az ő esetében így nézett ki: egyezzünk meg abban, hogy Cunego is helyes és Valverde is helyes, jó?
Facepalm – mondanánk ma. Avagy a hölgy ezt jócskán benézte. Senki nem beszélt a versenyzők külsejéről, én aztán meg végképp nem, csupán a teljesítményükről. Ráadásul még azt sem lehetett rám mondani, hogy akkoriban kifejezetten szimpatizáltam volna a spanyollal, egyszerűen csak az ő győzelmét tartottam abban az évben a leginkább valószínűbbnek mindabból az információból leszűrve, ami eljutott hozzám, mint a sportágat szerető emberhez.
Szóval a lényeg, hogy évek óta nem tudok mit kezdeni azzal az egyébként valóban létező női attitűddel, hogy a férfiak tetteit azok „helyessége” függvényében ítélik meg. S legfőképp nem tudok mit kezdeni azzal, hogy sokan úgy gondolják, biztos én is ilyen módon alkotok véleményt a sportolók teljesítményéről. De hát én irodalomkritikus vagyok, vagy a nem szívesen használt kifejezéssel élve „professzionális olvasó”, furcsa is lenne, ha e tevékenységem során aszerint ítélném meg az írók, költők, irodalomtörténészek könyveit, hogy szerzőik közül melyiknek cukibb a pofikája. Miért viselkednék másként, ha sportolókról, az ő tetteikről van szó, főleg úgy, hogy ezzel kapcsolatban, ahogy látható, tapasztalható, egy (hír)blogot is szerkesztek.
A Tour alatt sokat cseteltem a versenyről egy nagyon jó haverommal. Őt nem különösebben érdekli amúgy az országúti kerékpározás, azok közé tartozik, akik azonnal a doppingra asszociálnak, avagy az ő szóhasználatával élve arra, hogy bringások mind „drogosok”. Mégis egy ilyen kívülállónak próbáltam elmagyarázni – úgy érzem, sajnos kevés sikerrel - mi is az, ami újra és újra megfog ebben a sportágban. Most megpróbálom megfogalmazni még egyszer.
Egyrészt persze a múltbeli történetek. Az a már-már „szent borzadály”, amivel például a Párizs-Roubaix és főleg annak beceneve, Észak Pokla, az ehhez fűződő történet (sőt történetek egymásból kibomló csokra) megérint. (Ugyanakkor persze ugyanúgy képtelen vagyok megfejteni a sportág hőskori történetei iránti vonzalmamat, ahogy azt sem tudom megérteni magamban, miért vonzanak annyira az általában véve a múltról szóló különféle történetek, elsősorban a fikciók, hogy fő kutatási területem és doktori disszertációm témája is ez.)
Azt persze értem, hogy ennek a sportágnak a történetszerűségére már a hőskorban is felfigyeltek, hisz amikor a nyugat-európai laptulajdonosok saját újságaikat kerékpárversenyekkel igyekeztek reklámozni (igen, akkor még fordított volt az irány), akkor bátran alapozhattak arra, hogy egy többszakaszos verseny mint valamiféle folytatásos regény, vagy daily soap funkcionálhatott az olvasó számára, ahogy napról napra követhette a szereplők (avagy a versenyzők) sorsának alakulását.
Ahogy manapság is figyelemmel kísérhetjük ezeket az érdekesnél érdekesebb történeteket. Úgy érzem, az általam kedvelt és követett sportágak közül ez az, amelyik a leginkább történetközpontú, ráadásul sok-sok kis egymás mellett párhuzamosan futó sztoriból áll össze egy nagyívű, egybefüggő történetté például egy olyan háromhetes verseny is, mint a Tour de France. Megvannak a karaktereink (a versenyzők), megvan a történet kerete (a verseny kiírása, útirazja, a csapatok összeállítása), és csak figyelni kell, hogyan szövi, alakítja, kanyarítja, csavarja meg "az élet maga" a cselekményt.
Számomra idén az egyik legemlékezetesebb sztori a sokat emlegetett Valverde-történet volt, ahogyan az oldalszeles szakaszon nem tudott lépést tartani a többi esélyessel. De persze ahány „olvasó”, annyi értelmezés, másnak más motívum maradhatott leginkább emlékezetes az idei versenyről.
S ha belegondolunk, ha visszatekintünk, mi volt érdekes tavaly tavalyelőtt, vagy tíz éve, akkor is történetek mesélünk, már ahogyan csak belekezdünk, hogy például amikor Thomas Voecklernek 2004-ben sikerült tetemes előnnyel megszöknie, és mindenki a kis franciának drukkolt, hogy minél tovább maradjon sárgában. Amikor Bernard Hinault és Greg Lemond kezet fogtak Alpe d’Huezre felérve, amikor Wim Van Est életében először versenyezve hegyen (még hegyi edzőtáborban sem járt előtte soha) belezuhant egy szakadékba, és miként próbálták a mentősök kimenteni. Amikor Josepa Beloki bukott és Lance Armstrong átvágva a szerpentinen kikerülte. Amikor Fabian Cancellarának leszakadt a kerékpárjának a lánca, amit a nyakába akasztott, bringáját vállára vette és lazán lesétált az emelkedőről… amikor… szóval folyton sztorizunk, sztorizgatunk, és ehhez ez a sportág kismillió kis (vagy nem is olyan kis) történettel szolgál.
A sztori a lényeg, nem a cukipofi. Számomra legalábbis.
