 |
Az országúti kerékpársport története kezdetektől fogva összefonódik a sajtó- illetve médiatörténettel. Elég csak arra gondolni, hogy az olyan nagy presztízsű, a sportágat különösebben figyelemmel nem kísérők számára is ismert versenyek, mint például a Tour de France is annak köszönhették létüket, hogy egy-egy laptulajdonos a kerékpárversenyek megszervezése és az azokról történő mindennapos tudósítások közlése révén igyekezett növelni újsága eladási példányszámait.
De más okból is fontos a kapcsolat az országúti kerékpározás és a média története között, hiszen egy kerékpárverseny esetében olyan sporteseményről van szó, ami a folyamatos helyváltoztatás miatt jobban rá van szorulva valamiféle közvetítőre (újság, rádió, tévé, vagy éppenséggel a közösségi médiafelületek), mint az olyan versenyek, amelyek egy lezárt térben, egy stadionban vagy egy sportcsarnokban zajlanak. Éppen ezért érdemes azt is figyelemmel kísérni, hogy a különféle tömegkommunikációs kütyük, azok mindennapos használata milyen hatással vannak a sportágra, s e tekintetben úgy gondolom, a 2014-es év igencsak komoly mérföldkőnek számított több tekintetben is, így aztán a visszatekintést is részben ennek az aspektusnak fogom én is szentelni.
Hogy a kerékpársport helyszínen nehezen követhetősége ellenére is vonzza a nézőket, különösen nem szorul magyarázatra (főleg úgy, hogy ma már míg várod a mezőnyt, lazán nézheted a kütyüdön a közvetítést). Kultusza van az egyes helyeknek, emelkedőknek, speciális burkolatú útszakaszoknak - ami fellelkesít a tévé képernyőjén keresztül bámulva, azt élőben is látni kell, gondoljuk, érezzük, és ez teljesen tök oké. Meg hát persze a versenyzőket magukat is, a sztárokat, a jellegzetes rajongó-attitűdről is mindenkinek van valamiféle fogalma.
Ám aki figyelemmel követi a versenyeket, tudhatja jól, mindig vannak, akiknek egy verseny kicsit a tizenötperc hírnév lehetőségét is jelenti. Ott futnak a legeszementebb jelmezekben a kerékpárosok mellett egy-egy kiemelten nagy figyelemmel kísért szakaszon. De még nekik is szükségük van arra, hogy egy operatőr észrevegye, felvegye őket és egy adásrendező bevágja a róluk készült képet az élő adásba.
 |
| Őrült nézők mindig is akadtak |
Mi történik azonban akkor, amikor mindennapossá válik az olyan eszközök használata, amik révén tulajdonképpen zsebre tehetjük, folyton magunkkal hordhatjuk az internetet. Mondjuk az, hogy szép lassan megszokjuk, hogy a különféle applikációk segítségével becsekkolunk ott, ahol éppen vagyunk. Az egyediségre görcsösen törekvő huszonegyedik századi embernek mi sem jött jobban, mint ez a lehetőség, így aztán most folyton tudathatjuk a világgal, hogy épp milyen (szerintünk) menő rendezvényen vagyunk, milyen (szerintünk) menő ételeket eszünk egy (szerintünk) menő helyen, milyen (szerintünk) menő társaságban mutatkozunk, stb, összességében, hogy milyen baromira cool fazonok vagyunk, Fákje bicsiz és yolóke!
Innen már csak egy lépés, hogy a "pics or didn't happen" elv jegyében képet is közlünk magunkról, folyton vizuálisan is mutatjuk, milyen (szerintünk) menő dolgot csinálunk éppen. Nos, 2014-re úgy tűnik, sokaknak menő lett kerékpárversenyre is menni, mert a szelfizés az út mentéről olyan méreteket öltött, hogy időnként már-már veszélyeztette a versenyzőket is. Ráadásul olyan esetek is történtek, amik túlmutatnak a sportágon és azok követésén, és amikről némi társadalomkritikai éllel is érdemes beszélni.
Úgy adódott, hogy az elmúlt évben két Grand Tour is a ködös Albionból rajtolt. A Giro d'Italia észak-írországi és írországi. határokat átívelő szakaszai után a Tour de France Yorkshire-be tett látogatást. Mindként esemény a szervezők megelégedésére hatalmas helyszíni nézőtömegeket vonzott, részint a két verseny közti ismertségi szintkülönség okán a francia körverseny többet, mint az olasz. Mégis Dublinban történt először olyan eset, ami a világ alakulását kicsit is szekptikusan figyelők számára intő jel lehetett.
Bukásokkal teli volt az első pár szakasz - mint minden háromhetes verseny esetében ( a pszichológiai okai nyilván sokak előtt jól ismertek: annyira nem akarnak hibázni a bringások, hogy azért hibáznak), a harmadik szakaszon azonban egy olyan fotó borzolta a kedélyeket, amilyennel eddig még nemigen találkozhattunk. Egy fiatal srác (mint később kiderült, maga is versenyszerűen kerékpározó, akit az ír nemzeti kedvenc, Nicolas Roche személyesen is ismer) a befutó után a még levegőt alig kapni képes Marcel Kittel (Giant-Shimano) mellé ugrott, készített vele egy közös szelfit, majd azt feltette a világhálóra. Az általános felháborodást elsősorban az váltotta ki, hogy Kittel bukott a szakasz során, és sokan úgy hitték, hogy a kép akkor készült, amikor abból a helyzetből próbál a kerékpáros feltápászkodni. A történet végül a fiú nyilvános bocsánatkérésével zárult (+ a fotót is eltávolította, bár ennek nem gyakorlati, inkább csak elvi jelentősége van, hiszen a hírportálokon ottmarad mementóként.).
Bár igazi veszélyt nem jelentett senkire a srác tette, maga az a magától értetődőség, a reflexszerű cselekvés, s a mód, ahogyan a "digitális bennszülöttek" generációja számára látszólag szinte már minden a saját élet online reprezentálása körül forog, elgondolkodtató volt.
Másképp és más méreteket öltve vált problémává a szelfimánia a Tour de France első szakaszaitól fogva. A francia körverseny tavaly Yorkshirben, a britek nemzeti büszkeségének, Mark Cavendishnek (Omega Pharma -Quick Step) a szűkebb pátriájában vette kezdetét, és olyan tömeg gyűlt össze az utakon, amilyet nézőként addig inkább csak egy-egy legendás hegyi szakaszon tapasztalhattunk.
Yorkshire-ben tavaly nyáron az országúti kerékpárverseny élőben történő megtekintése igazi kihagyhatatlan, must go esemény volt, és ennek következtében mai korszellemnek megfelelően nagyon sokan dokumentálni igyekeztek jelenlétüket. A különböző infografikákat nézegetve fantasztikus volt látni, hogy abban a pár napban hogyan "robbant fel" például a twitter a sok TDF-es becsekkolástól, ami aztán magával vonzotta azt a problémát, hogy sokan jobban figyeltek arra, hogy menő képet tudjanak magukról készíteni a verseny alatt, mint arra, hogy hol is vannak igazából. A számítógép előtt, a különböző kerékpáros hírportálokat cikkeit figyelve meglehetősen bizarrnak hatott, de végeredményben logikus volt, hogy sorra jelentek meg azzal kapcsolatos figyelmeztető írások, hogy miként kell viselkedni egy kerékpárversenyen, és hogy hogyan szelfizz (ami persze egyrészt jó reklám magának a rendezvénynek), illetve hogyan ne.
 |
Hosszú utat tett meg a kerékpársport (ezen belül is az elvitathatatlanul legnagyobb hírnevet szerző Tour de France) azóta, hogy a hőskorban simán előfordulhatott, hogy a hegyekben ködös-párás hajnalokon lóval karambolozott a bringás, hisz nem volt még útlezárás, sem rádiókapcsolaton keresztül mindenről értesülő, mindenre odafigyelő zsűrikocsi, és még sajtófotó sem készült az esetről, sem tévéfelvétel, odáig, hogy ezrek, tízezrek dokumentálják saját maguk, egyszerű felhasználóként, út mentén álló nézőként az eseményeket. Csak valahogy mintha megint a lényeg veszne el a technikai fejlődés adta egyre növekvő lehetőségek között, és fontosabb lesz az épp divatos szájcsücsörítési mód, mint a bringás, akit a nagy igyekezetünkben, hogy jó kép készüljön épp lelökünk a kerékpárjáról.
